S mi minden reggel öregebbek leszünk,
De nem teszünk semmit azért,
Hogy boldogabbak legyünk,
Csak sírunk, és azon hisztizünk,
Hogy miért? Miért minket, miért most,
Miért büntet az ég?
Pedig nem büntet senki.
Magunkat gyötörjük.
Egyfolytában sulykoljuk,
Hogy nincs tökéletes életünk.
Pedig nem is tudjuk, mi az!
Mit jelent boldognak lenni?
Mert ha boldogok vagyunk végre,
Azt nem tudjuk értékelni.
Mikor rájövünk, hogy vége.
Milyen gyönyörű volt…
De féltünk tőle.
Féltünk attól, hogy nem igazi,
Hogy hamar elmúlik, hogy vége lesz…
És ez volt az, amiért soha nem is létezett.
Pedig csak hinni kellett volna!
Hinni, hogy valóban szép az élet.
Hogy vannak csodák, hogy vannak szép emlékek.
Hogy lehet szép attól, hogy nem örökre szól.
És lehet gyönyör a fájdalom,
Ha meg is öl picit, egyre szebbé csiszol…
És ha egyszer eljön az idő,
Hogy Sohaországba térjünk,
Ahová csak félelem,
És megbánás nélkül szabad belépnünk,
Könnyű lélekkel tudjunk átlépni a kapun…
Mert családunk lelkében tovább él a szenvedély,
Mit ezen a világon neveltünk, de most itt hagyunk.
No comments:
Post a Comment