Egy gumikacsa a csúzlik világában

Bevezetés

Észlelés, benyomás, torzítások… Az észlelés velünk született tulajdonság, normális esetben, létezésünk elso pillanatától képesek vagyunk észlelni környezetünket.

Ha abból indulunk ki, hogy az ember alapvetoen – bár felküzdötte magát a táplálkozási lánc csúcsára – egy tökéletlen, és önmagában mind testileg, mind lelkileg sérülékeny teremtmény, nyugodt szívvel kijelenthetjük azt is, hogy dobozban gondolkodik. Észlelése benyomásokon, eloítéleteken, emlékeken, élményeken, sztereotípiákon nyugszik, miknek segítségével képes kategorizálni embertársait. De ezek a kategóriák mégis inkább pozitív, mint negatív tulajdonságnak mondhatók, hiszen ha eme felületes szemléletmód helyett mindenkirol körültekinto és elfogulatlan képet kívánnánk kialakítani, sosem lennénk képesek kapcsolatot teremteni senkivel, hiszen hosszadalmas folyamat lenne az elso benyomás kialakítása. És mint tudjuk, sosincs második lehetoség az elso benyomás megtételére, így nagyon észnél kell lennünk, ha hiteles képet akarunk magunkról kialakítani. Bár ezt félve jelentem ki, hiszen mit jelent az, hogy hiteles? A vélemény is relatív fogalom, mindenkinek más és más, attól függoen, hogy milyen erkölcsi normákat követ, milyen neveltetése volt, milyen kultúrából érkezett…

Ebben az esszében a csúzli – mint környezet – és a gumikacsa – mint én perspektíva – szemszögébol szeretném illusztrálni az észlelési torzításokat egyéni meggyozodéseim szerint. Illusztrációimban saját élményeimet, élettapasztalataimat mutatom be hol a csúzli, hol pedig a gumikacsa szemszögébol. A tisztánlátás kedvéért a környezet csúzlivá minosítése szimbolizálja a fenyegeto társadalmi megítélést, míg a gumikacsa ártatlan önmagamat képviseli.

Gumikacsák, avagy a csúzlik oldala

Kiskoromban midig a szomszéd csúzlival játszottam. Ez egy különleges kapcsolat volt, szinte már testvérinek mondanám, mert életünk igen korai szakaszában ismertük meg egymást. Szüleim elmondása szerint megorzés címszó alatt vittek át a szomszédba alig több mint egy évesen, és attól a pillanattól kezdve, hogy egymás mellé tettek minket a járókában, elválaszthatatlan játszópajtások lettünk. Kétszemélyes csapatunk legyozhetetlen és megbonthatatlan volt, hiszen mind a ketten gumikacsák voltunk. Soha egyetlen másik csúzlit nem vettünk be a játszócsoportunkba, és kreativitásunknak köszönhetoen még repültünk is egy picit. (Na nem tiltott szerek használatával, hanem kartondobozból fabrikált szárnyakkal.)

Hogy mégis miért maradtunk meg kétszemélyes cirkusznak? Nem azért, mert nem volt más csúzli a környezetünkbe. Mert volt. És próbálkoztunk is barátkozni velük. A 6. lakásban négy korunkbeli csúzli is lakott, de Ok nem voltak nekünk szimpatikusak. Hogy mi volt a probléma? Visszagondolva az, hogy mi gumikacsák voltunk. Nekünk ok nyomik voltak, unalmasak, és egyáltalán nem értettük, hogy miért vannak. De szerintem Ok sem értettek minket. Nem igazán tudtak részt venni a projektjeinkben. Bár volt egy kb. három hetes kooperációnk, mikor is közösen építettünk egy hatalmas bunkert a szomszéd csúzli telkén, de valahogy mind két csapat más miatt kötodött az építményhez. A négy testvér valamiféle fohadiszállást és katonai létesítményt látott benne, amíg mi egy titkos helyként fogtuk fel, egy sokadik dimenziónak, egy új világ kapujának. Míg a négy testvér hamar megunta a velünk való játékot, ugyanis társalgásaink inkább hasonlítottak süketnémák és vakok kommunikációjához, mint társas kapcsolathoz, addig mi oda-vissza voltunk a gyönyöruségtol, hogy megépíthettük eme csodát, és egyáltalán nem vettük észre, hogy eltuntek.

Testi adottságaink révén a csúzlikban kialakult kép az volt, hogy milyen aranyosak vagyunk. Neveltetésünkbol adódóan, és mindennapi ártatlan játszadozásaink miatt úgy vélték, hogy alapjában véve jók vagyunk.

Ezért mikor az egyik csúzli vadonat új kocsiját – amire akkoriban, ha jól emlékszem, legalább három évet várt – teledobáltuk homokkal, (természetesen nem szándékosan, az o hibája volt, miért hagyta nyitva a tetoablakot) és festékszóróval befestettük sötétkék színure, mert szerintünk a narancssárga nem volt divatos. És amikor a szüleink által összegyujtött üdítos üvegeket a hátsó garázsok falán összetörtük csak azért, mert tetszett nekünk az a hang és az a látvány, amivel az üvegtörés járt, a sok csúzli, az elso felháborodás után – és természetesen miután szüleinktol megkaptuk a kello büntetést: vissza kellett csinálni az autót olyanná, amilyen volt – csak annyit mondott nevetve, hogy gumikacsák!

És ez a történet lényege! A csúzlikban kialakult rólunk egy kép, ami révén az általunk elkövetett bun kisebbnek, kevesebbnek látszott, mit amilyen valójában volt. Ha ugyanezt, két ismeretlen csúzli csinálta volna, valószínuleg a fiatalkorúak bírósága határozott volna büntetésükrol, de mivel minket alapvetoen „jónak" ismertek, úgy vélték, hogy ez a kis közjáték csupán apró botlás volt életünk ösvényén, és remélték, hogy miután leporoljuk magunkról az út porát, ugyan azok az aranyos és kedves kis gumikacsák leszünk, akik az ominózus eset elott voltunk. Ezt nevezik a tudós csúzlik Holdudvar-hatásnak – más néven halo-effektusnak. Ez pont arról szól, hogy ha valaki valamilyen jó (vagy rossz) tulajdonsággal rendelkezik, akkor a többi tulajdonságai ezzel összhangban, szintén jók (vagy rosszak) lesznek. Ez alapján gondolták a csúzlik azt, hogy a mi cselekedetünk, ami önmagában rossz, alapvetoen jó szándékúnak mondható, hiszen mi jó gumikacsák vagyunk, és a jó gumikacsák mindig segíteni akarnak, és csak jót cselekszenek. Legalább is szerintük…

A csúzlik különféle attribúció elméletekkel – ok- szándék- és tulajdonság tulajdonítással – állhattak elo, hogy mégis mi mozdított ki minket a jól megszokott egyensúlyból, mibol gondoltuk, hogy az amit teszünk, az helyes, de szerintem egyikük sem gondolta, hogy nem mi zökkentünk ki az egyensúlyból, hanem a környezetünket zökkentették ki azzal a ronda autóval, és mi csak azt akartuk saját világunkhoz alakítani. A-típusos személyiségünknek köszönhetoen minden csúzliban elég mély nyomot hagytunk ahhoz, hogy a mai napig emlékezzenek ránk. Lehetek erre büszke?

Dobozolt csúzlik, avagy a gumikacsa szemszöge

Ezen ominózus eset óta eltelt pár év. Felnottem, és egy másik városba, új környezetbe kerültem. Az a jól megszokott környezet, amiben addig éltem, az a sok-sok csúzli, akiket addig megismertem, most vad idegenné váltak számomra, és ismét be kellett illeszkednem a csúzlik világába.

De ezek a csúzlik mások voltak, mint akikkel otthon találkoztam. Amíg vidéken minden csúzlinak megvan rólad a véleménye, addig itt, a nagyvárosban a csúzlik behunyt szemmel közlekednek, és nem nagyon figyelnek fel a többiekre. Ez a dolog nekem nagyon tetszett, végre nyugodt szívvel léptem az utcára, abban a hitben, hogy valóban azt csinálok, amit akarok, mert holnapra senki nem emlékszik majd rá, meg egyébként is. Lassan elkezdtem kategorizálni a férfi-csúzli társadalmat. Két nagy csoportra osztottam oket aszerint, hogy melyik oldalon játszanak (homo- vagy heteroszexuálisak). A csoportok három-három alcsoporttal rendelkeznek, amiknek nincs kimondott saját nevük, csak kategória számuk.

Egyes kategória: ebbe a csoportba a metroszexuális férfiakat tettem. Ok tulajdonképpen hetero szexuálisak, mégis rendelkeznek minden pozitív meleg tulajdonsággal. Ide sorolom még azokat a homoszexuális férfiakat is, akiken egyáltalán nem látszik hovatartozásuk.

Kettes kategória: ebbe a csoportba a normális heteroszexuálisok, és azok a homoszexuálisok tartoznak, akiken már látszik, hogy melyik oldalon játszanak. Gondolok itt öltözködésre, egy-egy gesztusra, beszédre, tehát azokra, akikkel ha az ember egy társaságba kerül és nem vak, akkor kis ido múlva észreveszi a turpisságot.

Hármas kategória: a szélsoségek kategóriája. Itt vannak az abszolút heterok, mint például a vad motorosok, a helyi vagányok, a Fradi szurkolók. Másik oldalról pedig itt vannak a divattervezo drámakirálynok, akiken a vak is látja, hogy másak.

Ezek a kategóriák a születésem óta kialakult sztereotípiáim részét képezik. Minden egyes kategóriának megvannak az általános tulajdonságaik. Például a hármas kategóriás melegek a dívák, hiszti királynok, azok, akik folyamatosan csillogó ruciban flangálnak, akik pirin tablettán élnek. Persze nem emlékszem minden egyes férfire, akiket valaha beskatulyáztam, mégis megragadt bennem néhány példány. Ok a csoportok azon képviseloi, akik valamivel mély benyomást tettek rám. Felejthetetlen öltözet, frizura, mondás. A csúzli-társadalom atipusos képviseloi. Én csak úgy hívom oket: a feltunési viszketegséggel rendelkezok.

Most felmerülhet az a kérdés, és itt meg is jegyzem, hogy joggal, hogy ha én is skatulyázgatok, akkor miben különbözök a csúzliktól, miért gondolom, hogy gumikacsa vagyok? Erre igazán egyszeru a válasz. Nem gondolom. Tudom! A legtöbb csúzli unalmas. Nincs benne semmi spontaneitás, nem élvezi az életét, nem látja a mindennapi csodákat. Azt mondja, amit a szájába rágnak, azt látja és érzi az irodalmi muvekben, amit mások mondanak, és megtanítanak neki, elhisz mindent, amit a televízió nevu agymosó szerkezet mond, nincs egyetlen önálló gondolata, és úgy él, mint egy droid napról-napra. Számára minden, ami más, mint O, veszélyes, és nem követendo. De nem is várom el egyetlen csúzlitól sem, hogy megértsen! Mert képtelen rá. Neki a Tücsök és a hangya címu mesében a tücsök naplopó, a hangya szorgalmas, és természetesen a tücsök megérdemli a végén, hogy éhezzen. Szerintem a tücsök zenéje nélkül a hangya rövid idon belül öngyilkos lenne, mert belebolondulna az egyhangúságba, és a hangyának hálásnak kellene lennie a tücsöknek, hogy minden napját boldogabbá tette. És bár a mese végén kisegíti a hangya a tücsköt, még sem ismeri el senki a tücsök muvészetét…

Befejezés

Ennek az esszének az volt a lényege, hogy megmutassa: nem elég egy szemszögbol megvizsgálni valamit. Ha valaki úgy érzi, hogy kiközösítik, nem szabad csak a környezetet okolnia, magába kell néznie, és megtalálni azt az okot, ami miatt nem illik a tömegbe.

A tömegnek ezen viselkedése több okból is adódhat. Rossz benyomások az illetorol, így a halo-effektus miatt azonnal rosszat látnak minden cselekedetében. Ilyenkor szoktak születni azok a mondatok, hogy „mert a néni nem is akart átmenni az úttesten" illetve, hogy „mert minden, amibe az belekezd, balul sül el". De ugyanígy elofordulhat az is, hogy véletlenségbol olyan társaságba keveredünk, ahol teljesen már értékrenddel bíró emberek vannak, akik szöges ellentétét gondolják annak, ami szerintünk helyes cselekedet.

A gumikacsa bár nem érzi magát kiközösítve, más szemszögbol látja a világot, ezért idegen neki a legtöbb csúzli. Viszont ha a csúzlik közel engedik magukhoz, hamar meglátják, hogy a gumikacsa egyáltalán nem különbözik tolük, csak magasabb fordulatszámon él.

Szóval, az elso benyomás a legtöbbször torz képet alkot a másik emberrol. De nélküle nem tudnánk eldönteni, hogy kirol szeretnénk teljes rajzot kapni. Néha rosszul választunk, de a legtöbbször hasznunkra válnak a dobozok. Így el kell ismerni, hogy jó dolgok az észlelési torzítások!

„Senki sem gyömöszölheto bele

egyetlen személyiség-tipológiai dobozba,

de mindenki egy ilyen dobozból lóg ki."