Mert másnak mindig azt mondom,
hogy adjon hálát, hogy él, hogy
lélegzik, hogy szépet lát...
Hogy tavasszal és ősszes oly
gyönyörűek a fák...
Hogy az élet egy csoda, csak
vakok vagyunk.
De egyszer én is megtehetem, hogy
azt mondom: ugorjunk!
Nehz mindenki terhét egyedül
cipelni. Nehéz más gondjaival
kiegyensúlyozottnak lenni.
Nehéz energiát adni, ha közben
hordóként csapolnak.
Nehéz boldognak lenni, ha melletted
csak sírnak.
Most úgy érzem itt a vég, hogy
senki se szeret, hogy egyedül
vagyok, és az univerzum megvet,
pedig tudom, hogy ez nem igaz,
hogy szerencsés vagyok, mégis,
valami miatt érzem dugóban állok.
Valamiért rosszul vagyok.
A kérdés, hogy miért?
Biztos egyszerű a válasz...
Talán a sok negatívumért.
Hiszen az ember sikerorientált,
és valljuk be, mostanában
nem megy...
A munka se jó, és a párkapcsolatom
is kegyvesztett.
Csak kihasználom a srácot, és
tudom, hogy ő is ezt teszi...
Nem jó így... a boldogságot
mindenki megérdemli.
Haza kell mennem, hogy
feltöltődjek. Hétvégén meg
jönnek utánam...
És akkor, majd jövő héten
megint itt lehetek vidáman.
Önmagam lehetek, nem leszek
egyedül, megoldódik minden.
De most alszok... hajnal van...
Több erőm nincsen.
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
No comments:
Post a Comment