Elfogadom

Nem tudom, hogy mi a baj, de valami nagyon fáj.
Sírok, könnyeim hullnak, és én azt sem tudom, mióta bánt.
Nem halt meg senki, mégis úgy érzem, minden elveszett.
Semminek sincs értelme, és én nem kellek senkinek.

Magányos vagyok, semmihez sincs kedvem.
Maradnék a négy fal között, ahol nem kell szerepelnem.
Csak ülni egy sarokban, s szenvedni egyedül…
Addig, míg biológiai elemem lemerül, s el nem nyom az álom.

Nem tudom miért! Miért vagyok egyedül?
Mitől félek? És ha közel engedek valakit, annak miért nem kellek?
Miért kell az, aki nem lehet az enyém?
Miért? Miért? Miért ilyen nehéz?

Magamnak sem vallom be, hogy életem minden percét,
Egy képzelt világban élem le rózsaszín vakként.
Egy világban, ahol minden szép, minden tökéletes.
Egy világban, ahol boldogok és szépek az emberek.
Egy világban, ahol minden egy csoda!
De az a csoda, hogy nap nap után eljutok oda…

El kell fogadni, hogy vannak nehézségek.
Mert a probléma része az egésznek.
Gondjaim vannak, melyek megoldásra várnak…
És nem mondhatom, hogy egyedi, minden pocsolyának.


De… semmi sem fog változni, reggel ismét felkelek.
Az utcára kilépve mosolyt öltök, jelmezt veszek.
Csoda lesz minden hang és csoda lesz minden szó.
Elvarázsol majd minden illat, legyen az szúrós vagy bódító.


Kilépve az ajtón, világomba érek.
Oda, ahol mindent tökéletesnek érzek.
Nincsenek gondok, hisz soha nem is voltak,
Öröm a temetés és vidámak a holtak.

Hópehely életünk világa oly csodás!
Így véget kell érnie…
Mert nem lehet örök, egy ilyen vallomás.