Játék

Nos az a helyzet, hogy nem megy tovább...
Eddig ment, de nem tovább...
Eddig sikerült, de mostmár vége,
Föggöny lement, s tapsoltak végre.

Igen, egy darabig megy...
Kinek tovább, de van kinek türelme kevesebb.
Vannak gyengébbek, s vannak bátrak...
És vannak kik csak másokat látnak.

Nekem nem megy tovább...
Ennyi volt és kész!
Nem tudom elhitetni magammal,
Hogy ez így milyen szép.

Nem hiszem el többé, hogy csak ennyi lehet!
Tudom, nekem több kell, és tudom, hogy lehet!
Tudom, hogy ha nem most jön, akkor majd jön később, de
Jönni fog, mert olyan nincs, hogy hozzám nem kopogtat be!

Mert lehet, hogy te nem hiszed,
De nem is a te hited az, ami az én életemet mozgatja.
Mert lehet, hogy te nem látod,
De nem is neked kell látnod, azt a csodálatos jövőt, amit én látok...
Magamnak látok!
Mert lehet, hogy most úgy gondolod, nincs értelme ennek,
De én érzem, hogy már könnyebbek a könnycseppek,
Hogy végre könnyen lélegzek.

Vége---

Élj szívből!

• Ne álmodozz! Hagyd abba! Értelemtlen amit csinálsz!
• Ezt miért mondod? Jó dolog! És senkinek sem fáj!
• Méghogy nem fáj? Badarság! Az legalább valódi!
• Miért fáj neked, hogy boldoggá tesz? Az álom is lehet valódi!
• Hogy lenne valódi, amit elképzelnek? Olyan csillagokat szeretsz, amit nem léteznek!
• Léteznek, itt, legbelül! És szeretem őket! De ez nem azt jelenti, hogy megvetem a létezőket.
• Buta, naív elme... te is rájössz egyszer.
• Te terített asztalnál is jóllaknál egy kekszel?
• Nem erről van szó! Én csak... ez nem reális!
• Miért kell annak lennie, ha ideális?
• Ideális ma! De mi lesz holnap?
• És holnap után, meg azután... Ezt meghagyom a sorsnak!
• Méghogy sors? Könyörgöm! Te álomvilágban élsz! Nem látod, mi folyik itt? Kíváncsi lennék mit remélsz?
• Nem remélek semmit, de egyet elvárok! Fogadd el, hogy világomban szépek a virágok! Fogadd el az álmokat, mik színesítik életed. Fogadd el, hogy idővel már nem fogják a kezedet. Fogadd el, hogy vannak álmodozók, akik imádnak élni!
• Persze, mert világukban nem lehet félni.
• Miért baj az, ha valaki hiszi, tökéletes az élet?
• Mert semmi sem tökéletes, hát nem érted? Léteznek problémák és léteznek gondok. Léteznek gonoszak és vannak rossz dolgok!
• Ki mondta, hogy nincsenek? Én az álmokról szóltam! Tökéletes világomban van helye a rossznak.
• Végképp nem értem. Akkor mire fel az álmok?
• Álmok nélkül nem tudnám, holnap mit csinálok. Biztonságot ad. Todom, van remény.
• A remény hal meg utoljára, optimista szegény.
• Igen, optimista. Aki imád élni.
• Jah, optimista. Aki nem akar félni!
• De igen, félek...
• Na ne mondd! És mitől?
• Hangod kételkedve cseng.
• Nem is tudom, mitől.
• Én tudom, mert nem hiszed, nem hiszed, hogy félek. De félek. Félek, valyon helyes-e amit érzek.
• Ez egyszerű! Természetesen...
• Félek, hogy holnap reggel, mikor álmomból ébredek, nem lesz több pillanat, mikor újra ébredek.
• Félsz, hogy itt ragadsz a való világban?
• Félek, hogy egyszer majd nem hiszek az álomvilágban.
• Oh, halle lúja! Bárcsak már eljönne!
• Szánalmas vagy! S éljek úgy, hogy minden fehér és fekete? Te nem látod a színeket, pedig minden egy csoda. Sajnálom, hogy életed sivár lakoma!
• Ne sajnálj, én legalább tudom, mi az élet!
• De sajnállak, mert bár tudod, nem tartod szépnek.
• Miért, mi szép ebben az ocsmány világban?
• Elmondanám, de nem számít, mert én itt vagyok az álomvilágban.
• Meghátrálsz? Na mi van? Így akarsz lelépni?
• Ég veled idegen! S tanulj meg szívből élni!
  

2006 egy depresszív nyár volt...

Mert másnak mindig azt mondom,
hogy adjon hálát, hogy él, hogy
lélegzik, hogy szépet lát...
Hogy tavasszal és ősszes oly
gyönyörűek a fák...
Hogy az élet egy csoda, csak
vakok vagyunk.
De egyszer én is megtehetem, hogy
azt mondom: ugorjunk!

Nehz mindenki terhét egyedül
cipelni. Nehéz más gondjaival
kiegyensúlyozottnak lenni.
Nehéz energiát adni, ha közben
hordóként csapolnak.
Nehéz boldognak lenni, ha melletted
csak sírnak.

Most úgy érzem itt a vég, hogy
senki se szeret, hogy egyedül
vagyok, és az univerzum megvet,
pedig tudom, hogy ez nem igaz,
hogy szerencsés vagyok, mégis,
valami miatt érzem dugóban állok.

Valamiért rosszul vagyok.
A kérdés, hogy miért?
Biztos egyszerű a válasz...
Talán a sok negatívumért.
Hiszen az ember sikerorientált,
és valljuk be, mostanában
nem megy...
A munka se jó, és a párkapcsolatom
is kegyvesztett.
Csak kihasználom a srácot, és
tudom, hogy ő is ezt teszi...
Nem jó így... a boldogságot
mindenki megérdemli.

Haza kell mennem, hogy
feltöltődjek. Hétvégén meg
jönnek utánam...
És akkor, majd jövő héten
megint itt lehetek vidáman.
Önmagam lehetek, nem leszek
egyedül, megoldódik minden.

De most alszok... hajnal van...
Több erőm nincsen.

Elfogadom

Nem tudom, hogy mi a baj, de valami nagyon fáj.
Sírok, könnyeim hullnak, és én azt sem tudom, mióta bánt.
Nem halt meg senki, mégis úgy érzem, minden elveszett.
Semminek sincs értelme, és én nem kellek senkinek.

Magányos vagyok, semmihez sincs kedvem.
Maradnék a négy fal között, ahol nem kell szerepelnem.
Csak ülni egy sarokban, s szenvedni egyedül…
Addig, míg biológiai elemem lemerül, s el nem nyom az álom.

Nem tudom miért! Miért vagyok egyedül?
Mitől félek? És ha közel engedek valakit, annak miért nem kellek?
Miért kell az, aki nem lehet az enyém?
Miért? Miért? Miért ilyen nehéz?

Magamnak sem vallom be, hogy életem minden percét,
Egy képzelt világban élem le rózsaszín vakként.
Egy világban, ahol minden szép, minden tökéletes.
Egy világban, ahol boldogok és szépek az emberek.
Egy világban, ahol minden egy csoda!
De az a csoda, hogy nap nap után eljutok oda…

El kell fogadni, hogy vannak nehézségek.
Mert a probléma része az egésznek.
Gondjaim vannak, melyek megoldásra várnak…
És nem mondhatom, hogy egyedi, minden pocsolyának.


De… semmi sem fog változni, reggel ismét felkelek.
Az utcára kilépve mosolyt öltök, jelmezt veszek.
Csoda lesz minden hang és csoda lesz minden szó.
Elvarázsol majd minden illat, legyen az szúrós vagy bódító.


Kilépve az ajtón, világomba érek.
Oda, ahol mindent tökéletesnek érzek.
Nincsenek gondok, hisz soha nem is voltak,
Öröm a temetés és vidámak a holtak.

Hópehely életünk világa oly csodás!
Így véget kell érnie…
Mert nem lehet örök, egy ilyen vallomás.

Sohaország

Rohamléptekkel szalad,
S mi minden reggel öregebbek leszünk,
De nem teszünk semmit azért,
Hogy boldogabbak legyünk,
Csak sírunk, és azon hisztizünk,
Hogy miért? Miért minket, miért most,
Miért büntet az ég?

Pedig nem büntet senki.
Magunkat gyötörjük.
Egyfolytában sulykoljuk,
Hogy nincs tökéletes életünk.
Pedig nem is tudjuk, mi az!
Mit jelent boldognak lenni?
Mert ha boldogok vagyunk végre,
Azt nem tudjuk értékelni.

Akkor fáj a legjobban,
Mikor rájövünk, hogy vége.
Milyen gyönyörű volt…
De féltünk tőle.
Féltünk attól, hogy nem igazi,
Hogy hamar elmúlik, hogy vége lesz…
És ez volt az, amiért soha nem is létezett.

Pedig csak hinni kellett volna!
Hinni, hogy valóban szép az élet.
Hogy vannak csodák, hogy vannak szép emlékek.
Hogy lehet szép attól, hogy nem örökre szól.
És lehet gyönyör a fájdalom,
Ha meg is öl picit, egyre szebbé csiszol…

És ha egyszer eljön az idő,
Hogy Sohaországba térjünk,
Ahová csak félelem,
És megbánás nélkül szabad belépnünk,
Könnyű lélekkel tudjunk átlépni a kapun…
Mert családunk lelkében tovább él a szenvedély,
Mit ezen a világon neveltünk, de most itt hagyunk.

Élet

Egyszerű dolog az élet annak,
aki biztos a holnapban,
kinek nem kétség az ébredés,
kinek világa szép, tökéletes,
s optimista felfogással minedn
rosszban meglátja a jót...
Mert: "Minden rosszban van
valami jó."

Gyermek fejjel élem még életem,
Hiszem, hogy bevégzem végzetem,
De kétség gyötör: valyon jó úton
haladok? Kinek lennem kell, az
vagyok? Vagy csak a szelek
szárnyán utazok...
Hisz: "minden út Rómába vezet."

Csak rémélni tudom, hogy
életem jó mederbe tart.
S leapadt már az ár, mi
sok fecskét elzavart.
Mert itt a tavasz, s nekem
szerelem kell!
Mert szeretet nélkül nem
élhet az ember.

És ha egyszer eljön a
tél, s meghal a világ,
uralomra tör a jég,
s minden szürke és kopár,
akkor segítsen a jókedv és
a széles mosoly!
Mert: "színház az egész világ!"
De nem mindenki tapsol.

Egy gumikacsa a csúzlik világában

Bevezetés

Észlelés, benyomás, torzítások… Az észlelés velünk született tulajdonság, normális esetben, létezésünk elso pillanatától képesek vagyunk észlelni környezetünket.

Ha abból indulunk ki, hogy az ember alapvetoen – bár felküzdötte magát a táplálkozási lánc csúcsára – egy tökéletlen, és önmagában mind testileg, mind lelkileg sérülékeny teremtmény, nyugodt szívvel kijelenthetjük azt is, hogy dobozban gondolkodik. Észlelése benyomásokon, eloítéleteken, emlékeken, élményeken, sztereotípiákon nyugszik, miknek segítségével képes kategorizálni embertársait. De ezek a kategóriák mégis inkább pozitív, mint negatív tulajdonságnak mondhatók, hiszen ha eme felületes szemléletmód helyett mindenkirol körültekinto és elfogulatlan képet kívánnánk kialakítani, sosem lennénk képesek kapcsolatot teremteni senkivel, hiszen hosszadalmas folyamat lenne az elso benyomás kialakítása. És mint tudjuk, sosincs második lehetoség az elso benyomás megtételére, így nagyon észnél kell lennünk, ha hiteles képet akarunk magunkról kialakítani. Bár ezt félve jelentem ki, hiszen mit jelent az, hogy hiteles? A vélemény is relatív fogalom, mindenkinek más és más, attól függoen, hogy milyen erkölcsi normákat követ, milyen neveltetése volt, milyen kultúrából érkezett…

Ebben az esszében a csúzli – mint környezet – és a gumikacsa – mint én perspektíva – szemszögébol szeretném illusztrálni az észlelési torzításokat egyéni meggyozodéseim szerint. Illusztrációimban saját élményeimet, élettapasztalataimat mutatom be hol a csúzli, hol pedig a gumikacsa szemszögébol. A tisztánlátás kedvéért a környezet csúzlivá minosítése szimbolizálja a fenyegeto társadalmi megítélést, míg a gumikacsa ártatlan önmagamat képviseli.

Gumikacsák, avagy a csúzlik oldala

Kiskoromban midig a szomszéd csúzlival játszottam. Ez egy különleges kapcsolat volt, szinte már testvérinek mondanám, mert életünk igen korai szakaszában ismertük meg egymást. Szüleim elmondása szerint megorzés címszó alatt vittek át a szomszédba alig több mint egy évesen, és attól a pillanattól kezdve, hogy egymás mellé tettek minket a járókában, elválaszthatatlan játszópajtások lettünk. Kétszemélyes csapatunk legyozhetetlen és megbonthatatlan volt, hiszen mind a ketten gumikacsák voltunk. Soha egyetlen másik csúzlit nem vettünk be a játszócsoportunkba, és kreativitásunknak köszönhetoen még repültünk is egy picit. (Na nem tiltott szerek használatával, hanem kartondobozból fabrikált szárnyakkal.)

Hogy mégis miért maradtunk meg kétszemélyes cirkusznak? Nem azért, mert nem volt más csúzli a környezetünkbe. Mert volt. És próbálkoztunk is barátkozni velük. A 6. lakásban négy korunkbeli csúzli is lakott, de Ok nem voltak nekünk szimpatikusak. Hogy mi volt a probléma? Visszagondolva az, hogy mi gumikacsák voltunk. Nekünk ok nyomik voltak, unalmasak, és egyáltalán nem értettük, hogy miért vannak. De szerintem Ok sem értettek minket. Nem igazán tudtak részt venni a projektjeinkben. Bár volt egy kb. három hetes kooperációnk, mikor is közösen építettünk egy hatalmas bunkert a szomszéd csúzli telkén, de valahogy mind két csapat más miatt kötodött az építményhez. A négy testvér valamiféle fohadiszállást és katonai létesítményt látott benne, amíg mi egy titkos helyként fogtuk fel, egy sokadik dimenziónak, egy új világ kapujának. Míg a négy testvér hamar megunta a velünk való játékot, ugyanis társalgásaink inkább hasonlítottak süketnémák és vakok kommunikációjához, mint társas kapcsolathoz, addig mi oda-vissza voltunk a gyönyöruségtol, hogy megépíthettük eme csodát, és egyáltalán nem vettük észre, hogy eltuntek.

Testi adottságaink révén a csúzlikban kialakult kép az volt, hogy milyen aranyosak vagyunk. Neveltetésünkbol adódóan, és mindennapi ártatlan játszadozásaink miatt úgy vélték, hogy alapjában véve jók vagyunk.

Ezért mikor az egyik csúzli vadonat új kocsiját – amire akkoriban, ha jól emlékszem, legalább három évet várt – teledobáltuk homokkal, (természetesen nem szándékosan, az o hibája volt, miért hagyta nyitva a tetoablakot) és festékszóróval befestettük sötétkék színure, mert szerintünk a narancssárga nem volt divatos. És amikor a szüleink által összegyujtött üdítos üvegeket a hátsó garázsok falán összetörtük csak azért, mert tetszett nekünk az a hang és az a látvány, amivel az üvegtörés járt, a sok csúzli, az elso felháborodás után – és természetesen miután szüleinktol megkaptuk a kello büntetést: vissza kellett csinálni az autót olyanná, amilyen volt – csak annyit mondott nevetve, hogy gumikacsák!

És ez a történet lényege! A csúzlikban kialakult rólunk egy kép, ami révén az általunk elkövetett bun kisebbnek, kevesebbnek látszott, mit amilyen valójában volt. Ha ugyanezt, két ismeretlen csúzli csinálta volna, valószínuleg a fiatalkorúak bírósága határozott volna büntetésükrol, de mivel minket alapvetoen „jónak" ismertek, úgy vélték, hogy ez a kis közjáték csupán apró botlás volt életünk ösvényén, és remélték, hogy miután leporoljuk magunkról az út porát, ugyan azok az aranyos és kedves kis gumikacsák leszünk, akik az ominózus eset elott voltunk. Ezt nevezik a tudós csúzlik Holdudvar-hatásnak – más néven halo-effektusnak. Ez pont arról szól, hogy ha valaki valamilyen jó (vagy rossz) tulajdonsággal rendelkezik, akkor a többi tulajdonságai ezzel összhangban, szintén jók (vagy rosszak) lesznek. Ez alapján gondolták a csúzlik azt, hogy a mi cselekedetünk, ami önmagában rossz, alapvetoen jó szándékúnak mondható, hiszen mi jó gumikacsák vagyunk, és a jó gumikacsák mindig segíteni akarnak, és csak jót cselekszenek. Legalább is szerintük…

A csúzlik különféle attribúció elméletekkel – ok- szándék- és tulajdonság tulajdonítással – állhattak elo, hogy mégis mi mozdított ki minket a jól megszokott egyensúlyból, mibol gondoltuk, hogy az amit teszünk, az helyes, de szerintem egyikük sem gondolta, hogy nem mi zökkentünk ki az egyensúlyból, hanem a környezetünket zökkentették ki azzal a ronda autóval, és mi csak azt akartuk saját világunkhoz alakítani. A-típusos személyiségünknek köszönhetoen minden csúzliban elég mély nyomot hagytunk ahhoz, hogy a mai napig emlékezzenek ránk. Lehetek erre büszke?

Dobozolt csúzlik, avagy a gumikacsa szemszöge

Ezen ominózus eset óta eltelt pár év. Felnottem, és egy másik városba, új környezetbe kerültem. Az a jól megszokott környezet, amiben addig éltem, az a sok-sok csúzli, akiket addig megismertem, most vad idegenné váltak számomra, és ismét be kellett illeszkednem a csúzlik világába.

De ezek a csúzlik mások voltak, mint akikkel otthon találkoztam. Amíg vidéken minden csúzlinak megvan rólad a véleménye, addig itt, a nagyvárosban a csúzlik behunyt szemmel közlekednek, és nem nagyon figyelnek fel a többiekre. Ez a dolog nekem nagyon tetszett, végre nyugodt szívvel léptem az utcára, abban a hitben, hogy valóban azt csinálok, amit akarok, mert holnapra senki nem emlékszik majd rá, meg egyébként is. Lassan elkezdtem kategorizálni a férfi-csúzli társadalmat. Két nagy csoportra osztottam oket aszerint, hogy melyik oldalon játszanak (homo- vagy heteroszexuálisak). A csoportok három-három alcsoporttal rendelkeznek, amiknek nincs kimondott saját nevük, csak kategória számuk.

Egyes kategória: ebbe a csoportba a metroszexuális férfiakat tettem. Ok tulajdonképpen hetero szexuálisak, mégis rendelkeznek minden pozitív meleg tulajdonsággal. Ide sorolom még azokat a homoszexuális férfiakat is, akiken egyáltalán nem látszik hovatartozásuk.

Kettes kategória: ebbe a csoportba a normális heteroszexuálisok, és azok a homoszexuálisok tartoznak, akiken már látszik, hogy melyik oldalon játszanak. Gondolok itt öltözködésre, egy-egy gesztusra, beszédre, tehát azokra, akikkel ha az ember egy társaságba kerül és nem vak, akkor kis ido múlva észreveszi a turpisságot.

Hármas kategória: a szélsoségek kategóriája. Itt vannak az abszolút heterok, mint például a vad motorosok, a helyi vagányok, a Fradi szurkolók. Másik oldalról pedig itt vannak a divattervezo drámakirálynok, akiken a vak is látja, hogy másak.

Ezek a kategóriák a születésem óta kialakult sztereotípiáim részét képezik. Minden egyes kategóriának megvannak az általános tulajdonságaik. Például a hármas kategóriás melegek a dívák, hiszti királynok, azok, akik folyamatosan csillogó ruciban flangálnak, akik pirin tablettán élnek. Persze nem emlékszem minden egyes férfire, akiket valaha beskatulyáztam, mégis megragadt bennem néhány példány. Ok a csoportok azon képviseloi, akik valamivel mély benyomást tettek rám. Felejthetetlen öltözet, frizura, mondás. A csúzli-társadalom atipusos képviseloi. Én csak úgy hívom oket: a feltunési viszketegséggel rendelkezok.

Most felmerülhet az a kérdés, és itt meg is jegyzem, hogy joggal, hogy ha én is skatulyázgatok, akkor miben különbözök a csúzliktól, miért gondolom, hogy gumikacsa vagyok? Erre igazán egyszeru a válasz. Nem gondolom. Tudom! A legtöbb csúzli unalmas. Nincs benne semmi spontaneitás, nem élvezi az életét, nem látja a mindennapi csodákat. Azt mondja, amit a szájába rágnak, azt látja és érzi az irodalmi muvekben, amit mások mondanak, és megtanítanak neki, elhisz mindent, amit a televízió nevu agymosó szerkezet mond, nincs egyetlen önálló gondolata, és úgy él, mint egy droid napról-napra. Számára minden, ami más, mint O, veszélyes, és nem követendo. De nem is várom el egyetlen csúzlitól sem, hogy megértsen! Mert képtelen rá. Neki a Tücsök és a hangya címu mesében a tücsök naplopó, a hangya szorgalmas, és természetesen a tücsök megérdemli a végén, hogy éhezzen. Szerintem a tücsök zenéje nélkül a hangya rövid idon belül öngyilkos lenne, mert belebolondulna az egyhangúságba, és a hangyának hálásnak kellene lennie a tücsöknek, hogy minden napját boldogabbá tette. És bár a mese végén kisegíti a hangya a tücsköt, még sem ismeri el senki a tücsök muvészetét…

Befejezés

Ennek az esszének az volt a lényege, hogy megmutassa: nem elég egy szemszögbol megvizsgálni valamit. Ha valaki úgy érzi, hogy kiközösítik, nem szabad csak a környezetet okolnia, magába kell néznie, és megtalálni azt az okot, ami miatt nem illik a tömegbe.

A tömegnek ezen viselkedése több okból is adódhat. Rossz benyomások az illetorol, így a halo-effektus miatt azonnal rosszat látnak minden cselekedetében. Ilyenkor szoktak születni azok a mondatok, hogy „mert a néni nem is akart átmenni az úttesten" illetve, hogy „mert minden, amibe az belekezd, balul sül el". De ugyanígy elofordulhat az is, hogy véletlenségbol olyan társaságba keveredünk, ahol teljesen már értékrenddel bíró emberek vannak, akik szöges ellentétét gondolják annak, ami szerintünk helyes cselekedet.

A gumikacsa bár nem érzi magát kiközösítve, más szemszögbol látja a világot, ezért idegen neki a legtöbb csúzli. Viszont ha a csúzlik közel engedik magukhoz, hamar meglátják, hogy a gumikacsa egyáltalán nem különbözik tolük, csak magasabb fordulatszámon él.

Szóval, az elso benyomás a legtöbbször torz képet alkot a másik emberrol. De nélküle nem tudnánk eldönteni, hogy kirol szeretnénk teljes rajzot kapni. Néha rosszul választunk, de a legtöbbször hasznunkra válnak a dobozok. Így el kell ismerni, hogy jó dolgok az észlelési torzítások!

„Senki sem gyömöszölheto bele

egyetlen személyiség-tipológiai dobozba,

de mindenki egy ilyen dobozból lóg ki."

Váci Mihály - Kacagott huszonhárom évet

Szőke volt, mint mennyben a szellők,
s a júliusi asztagok.
Emlékszem - szidta minden felnőtt,
a szomszéd, a rokonok,
ő meg csak állt - és kacagott.

Így áll előttem most is: a szemére
zuhog haja - és hunyorog,
vállát vonja, keze zsebébe
dugva, - s pimaszul vigyorog.

Az iskolát messze kerülte,
amerre fény száll s pásztorok
lábához ült a habzó fűbe,
vagy rozs tövén lesett a fürjre,
s he elcsípték, szótlanul tűrte
a méterrudat, a botot,
orrát törülte,
- s kacagott.

Ijesztette a tanítója:
- Megállj! Beadlak javítóba!
Csak nézett rá és kacagott.
És mikor elvitte a rendőr,
kimászott az emeletről,
s hazajött Aszódról gyalog:
- Jó estét! Huj! Hát itt vagyok!
- és kacagott.

Mint menhelyit, tanyára adták,
s húsvétkor meglopta a gazdát:
csent egy borotvapamacsot!
Csendőröket hívtak: - "Az anyját!" -
- de ő csak állt és kacagott.
Kölyök volt még, hát békén hagyták.

Majd Bábolnára beszerezte
valaki-rokon. Ott volt hetyke
lovászgyerek. Jó volt a dolga!
Az őrnagy úr legkedvesebb lovát
egy hajnalon halálra lovagolta.
Vigyázzba pattant: - A Galopp
elhullt, jelentem! - s kacagott.

Kifutó lett aztán egy péknél,
taposta a tragacs-biciklit.
Egyszer a fűtött kemencénél
kiborított egy kosár kiflit.
A Főnök Úr ott azonnyomban
lehúzott neki egy pofont!
- Na, én nem leszek ily goromba! -
szólt ő - és jól oda rúgott,
s a többiekkel kacagott.

De aztán behívták huszárnak,
- a parolinja, mint a szeme, kék -
ő volt, kire a lányok várnak:
ostorsuhogtató szemű édes csibész.

És hát az őszi hadgyakorlaton
egy éjszakán át lovagolt,
- a lányokat, hej! szerette nagyon!
kószált értük, mint felhők közt a Hold, -
és mikor megjött habos lóval,
és kérdezték - csak kacagott.

- Igen?! - a kapitány is nevetve
fogadta - s délelőttre kiköttette.
Ősz volt - eső, hó suhogott.
Aztán egy hónap az egyesbe:
a hideg rázta nappal; - este
meg lázálmában kacagott.

Végül mégis korházba küldték:
- Ott essen a fene beléd!
Már vért köpött, ha kacagott.
Anyám hívták. Akkor felült még.
- Fiam! Mit ennél? - Elmosolyodott:
- Emlékszik-e, hogy szerettük rég!
Kovászos uborka belét.
Anyám - szegény sírt, kacagott.

Eltemették homoki földbe.
Fejtől egy suhogó botot
szúrtak fölé a rokonok.
Éneklő jegenye lobbant belőle.
S ráírták a lányfehér bőrre:

- Horányi János közlegénynek.
Kacagott huszonhárom évet.